Nem istenhez fordul, hanem a szeptemberi Naphoz (télre való készülődés). A költő úgy érzi, hogy joga van még ahhoz, hogy éljen, nincsen nagy vágya, csupán még egy kis ideig élni, Gyermeki rácsodálkozással szinte újra felfedezi a körülötte lévő világot, apró részletességgel az élet szépségét érzékelteti elsősorban. A halál szemszögéből nézve még a csúnya, a fájdalom is széppé változik. A vers vége zaklatottabbá válik a kérdések is ezt mutatják, hogy aztán az utolsó szakaszban határozottan lázadjon az elmúlás és a rohanó idő ellen. Kosztolányi élete végén megtalálta azt a kincset amit keresett, az élet értelme maga a létezés, a mindennapi csodák.
