2011. október 25., kedd

Ady: Magyarság versek

Már "Az ős Kaján" c. versben megjelenik a mit ér az ember, ha magyar gondolata.

Nekünk Mohács kell (1908)
A fajok cirkuszában (1910)
Az Idő rostájában (1913)
A föl- földobott kő (1909)
Sípja régi babonának (1913)

Ezeket a gyakran átkozódó, ostorozó verseket a nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból. A magyarokat szerinte az akarathiány, a tenni nem akarás, a csak szavakban élő nagyhangúság, a következetesség hiánya jellemzi. Izgatta az a kérdés, hogy a nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fenn tud-e maradni a népek közötti versengésben vagy könyörtelenül kihull az idő rostáján, akik képtelenek saját sorsukat alakítani azok így járnak. A nemzet ostorozás egyben önbírálat is, vagyis nemzetféltés és nemzetostorozás egyben jelenik meg nála. Kegyetlenek, kritikusak, zaklatottak ezek a versek, de végtelenül őszinték.



Nekünk Mohács kell (1908)

Fordított Himnusz, nem áldást, hanem verést kér, sorscsapást.
A cím: Mohács a magyar történelem egyik legnagyobb vereségének színtere. A "nekünk" szó utal a sorsközösség vállalására.
Az 1. vsz.-ban verést kér a magyarságra, az ismétlés erősíti ("verje") ezt fel.
A 3. sor "Cigány-népek langy szív sihederje" kritikával illeti a magyarokat, a cigány néppel az otthontalanságra, a kötődések nélküliségre gondol, a siheder éretlen zöldfülű, hasznavehetetlen fiatalra.
2. vsz. E/1. személyben beszél s lírai én, sorsközösséget vállal az első vsz-ban kritizált magyarsággal. A szent galamb és a zöld ág jelkép, a békességé, ezzel szemben követeli a verést, ostorozást. A két felszólító módú ige kiemelt szerepet kap, egyedül szerepelnek a sorban és jelentésük is negatív töltésű.
3. vsz .az előző vsz. gondolatát folytatja, T/1-re vált át, a rángasson ige tovább erősíti az előző dinamikus igéket. Viszont tragikusabb a vége, felvetődik a nemzetpusztulás.



A föl-földobott kő (1909)

A vers címe is találó, mert a helyhez kötöttséget determinálja, hiszen a föl-földobott kő nem tud ellenállnia gravitációnak. A vers szervező ereje a távol és a haza, fent és a lent ellentéte. Az örök elvágyódás mellett a költő sorsa az örök visszahullás, ezt erősíti az utolsó vsz. ismételt számhatározója: "Százszor is."