Történelmi háttér:
Kr.e. V.század az athéni demokrácia fénykora (Preiklész kora). A békekorszak páratlan lehetőséget adott az alkotó személyiség kibontakozására. A közelmúlt átélt eseményei (perzsa háborúk, a belső ellentétek, a társadalom, a család, az egyén problémája) a görög drámában jelennek meg. Eljátszák, megelevenítik a velük történt dolgokat.
A drámai műfaj előzményei:
A görögök körében számos népszokás élt. Többek között olyan játékok, melyekben személyek vagy személyek csoportjai egymáshoz, környezetükhöz beszélve - szóban és cselekvésben - valamilyen történést jelenítettek meg. A dráma komoly válfaja valószínűleg a Dionüszosz isten tiszteletére énekelt kardalból (dithüramboszból) fejlődött ki. Az életerő, a féktelenség, bor és mámor istenének tavaszünnepén, majd a termés betakarításának őszi ünnepén felvonultak, táncoltak, énekeltek a jókedvű emberek. Dionüszosz kísérői (más néven : a kar) állat alakú istenségeket (szatüroszokat) jelenítettek meg. Egy idő után a kar tagjai nemcsak dicsőítették az istent, hanem tetteit is előadták úgy, hogy a karvezető és a kar egymásnak felelgetett.
A szatűroszok leggyakrabban kecskebőrbe öltöztek, s előadott énekük a kecskedal , görög néven a tragédia.
A vidám jellegű dráma valószínűleg szintén többféle népszokásból jött létre, például két szereplő egymással veszekedett vagy a kar a nézőkkel kötekedett, illetve egy nevetséges esetet jelenítettek meg. Célja az lehetett, hogy a mindennapi élet fonákságait mutassa be mulatságos formában.
Az antik színház és tragédia
Az athéni drámai előadások:
Kezdetben minden évben egyszer , a nagy Dionüszosz-ünnepen, (később Dionüszosz egy kisebb ünnepén is) drámai versenyek folytak. Négy napon át az előadások reggel kezdődtek és mindennap sötétedésig játszottak. Az athéni állam fontosnak tartotta ezeket az alkalmakat. A korabeli feljegyzések szerint a szegény sorsú nézőknek fizettek azért, hogy megtekintsék az előadásokat, melyek ünnepi jellegűek voltak. Egy-egy alkalommal öt vígjátékíró és három tragédiaíró versenyzett egymással. A komédiaírók egy-egy vígjátékkal, a tragédiaköltők három-három tragédiával (drámai trilógiával) és egy-egy szatírdrámával versenyeztek. Az állam jelölte ki, hogy kik léphettek fel a versenyen, és az állam gondoskodott az előadások költségének megteremtéséről. Állami intézmény volt tehát a színház, államérdeket szolgált, de sose volt valamiféle direkt politikai propagandaeszköz. Több volt annál: olyan közösségi rendezvénynek számított, mely nemcsak szórkoztatott, de nevelt, tanított, s aktuális mondanivalójával elgondolkodtatott.
Mi volt a színpadi tragédia kialakulásának az első, döntő lépése?
Az i.e. VI. század közepén élt egy Theszpisz nevű tragikus költő s egyben színész, aki fehérre mázolt arccal lépett színre. Tehát ő a kar mellett már "magyarázó" szerepet töltött be , ő volt az első színész. Később két, majd három színészt is fölléptetett,jelmezeket és álarcot adtak a szereplőkre. Így a karének jelentősége és terjedelme csökkent, s a "magyarázatokból" viszont drámai párbeszéd (dialógus) alakult ki. A két elem viszonya megfordult: a cselekmény hordozói a párbeszédes rész szereplői (epeiszodionok) lettek, a kar éneke pedig inkább a cselekmény értelmezőjévé, esetleg kiegészítőjévé vált. A szatüroszokból álló kar énekéből egy másik fajta drámai játék, a szatírdráma fejlődött ki a VI. század végé. Ez mindig vidám cselekményű, derűs történetet jelenített meg, és a jókedvű felvonulásról (komosz) kapta a nevét - így született meg a komédia.
A görög színház sajátosságaiA hatalmas, félkör alakú nézőhely egy -egy völgy oldalában emelkedet. Nézőtere több tízezer embert is befogadott. A szabadtéri színház akusztikája olyan tökéletes volt, hogy például a ma is megtekinthető epidauruszi színházban egy eltépett papíros zaját a felső sorokban is hallani lehet. A színház közepét egy kerek vagy félkör alakú térség, az orkhésztra (tánctér) foglalta el. Ide vonult be a kar, s általában itt is tartózkodott az előadás végéig. (A kórus 13-15 tagú volt.) Az orkhészta egyik oldalán, valamivel magasabb szinten volt a keskeny színpad: 2-3 szereplő fért el rajta. A színészek keveset mozogtak, inkább csak beszéltek, vitatkoztak. A színpad mögött királyi palota vagy templom szíszlete állt, előtte oszlopsort alakítottak ki.
A színészek álarcot viseltek, amire azért volt szükség, mert a női szerepeket is férfiak játszották, és egy színész több szerepet is elvállalhatott. Az hogy az álarcnak volt-e hangerősítő szerepe, ebben már megoszlanak a vélemények. Elképzelhető, hogy kevésbé jó színházakban hangerősítő tölcsért tettek az álarcokba. Ezek a maszkok erősen egyénítettek, szerephez szabottak lehettek.A tragikus hősök ruhái díszesek voltak és földig értek. Kezdetben nem, de később ,hogy a színész kellően kiemelkedjék, és fennséges megjelenése legyen, magas talpú-sarkú saruban (kothurnusz) ment a színpadra. Ű
A nézők élénk érdeklődéssel kísérték az előadásokat. Érzelmeiket hangosan nyilvánították: sírtak, nevettek, tapsoltak, beszélgettek. A színpad számukra nem külön világ volt, hanem életük szerves része.
Az Antik dráma
